Hidasi Szabina vagyok, a nyolcvanas évek gyermeke, három testvérből az első szülött.
Aki foglalkozik valamennyit a mentális egészségével, valószínűleg tudja már, hogy mi, akik ekkortájt születtünk, hoztuk magunkkal a krónikus stresszelést, rengeteg mintát – jót, és sok rosszat- majd egy bizonyos életkor elérése után azt mondtuk: elég!
Én nem így fogom csinálni! Mi lettünk a változás kezdete. Ez egy olyan rögös úton hozott idáig, amiben sokunkat elértek betegségek, kiégések, elakadások, rengeteg kudarc, a nem vagyok a helyemen érzése és lehetne napestig sorolni. Gyerek korom óta figyeltem és tanulmányoztam az embereket.
Valahogy ösztönösen megéreztem sok mindent velük kapcsolatban, ha nem is konkrét dolgokat, de láttam pl. összefüggéseseket, ha valaki, akár családban mondott valamit egy szituációban, tudtam, hogy miért mondta, mi volt a célja, igazat mondott -e, vagy mit akart vele elmaszkolni. Borzalmas volt.
Sokan megnyíltak nekem, majd később ez csak erősödött. Nem ösztönösen, vagy talán mégis, -ki tudja? -de valahogy mindig olyan munkahelyek találtak meg, ahol sok ember vett körül, és a fő feladataim mellett az emberek lelkével, problémáival való foglalkozás a mindennapjaim része volt, és nem csak a munkahelyen, hanem a magánéletemben is.
Mindig van egy pont, amikor egy hasonló típusú empatikus ember besokall. Először nem figyeltem a jelekre, betegségekre. Talpraállás, ok, de teljes kiégés, mélyponttal, ami évekig tartott. Visszahúzódtam és azt mondtam elegem van az emberekből, hallani sem akarok róluk, és az életemet is így rendeztem be egy jó időre.
Csakis a hozzám legközelebb állókat engedtem magam köré, és így éltem jó ideig egy általam kreált burokban. Ez nem jelentett depressziót nálam, egyszerűen nem engedtem, hogy bárki is interakcióba lépjen velem pl. boltban, piacon, utcán, sehol. Úgy éreztem elveszik az erőmet. Aztán megkaptam a sok közül a legnagyobb sallert az életemben – elvesztettem valakit- ami olyan mélyre vitt, hogy épp csak annyira funkcionáltam, hogy a családomat, a gyerekemet a legminimálisabb szinten ellássam.
Hónapokig ültem a kis fotelomban, viszont sokat olvastam. És akkor jöttem rá, hogy az egyetlen ember, akivel nem foglalkoztam, az saját magam volt. Ismerős? Mikor ez tudatosult, az élet mindet úgy hozott, ahogy szükségem volt rá. Önfejlesztés, jobban lettem, elkezdtem tanulni – sokat, vizsgáztam, sikeresen – amiben nem hittem, hogy sikerülhet negyven felett, és megtaláltam a célom. Coaching, bár a segítő szót jobban szeretem. Ez tanított meg arra, hogy segíteni jó és csodálatos, csak épp nekem nem volt meg a szakmai tudásom, hogy hogyan tartsam ezt normális keretek között. Most már tudom, és itt vagyok – neked is.
Soha életemben nem terveztem állatokkal az életem. A kedvenc szavam erre a “soha!” volt. Ők viszont nagy tanítók…Egy jött magától, majd jött még egy a szomszédból, a harmadik is csak úgy besétált. Macskás család lettünk.
„Köszönöm, hogy mellettem voltál, amíg újra megtanultam bízni magamban, meghúzni a határaimat, és elhinni, hogy szerethető és értékes nő vagyok.”
K. Anna
„Hálás vagyok a türelemért és az elfogadó figyelemért amit Szabinától kaptam. Segített feldolgozni a gyászomat, újra tudok nevetni, élni."
T. Fanni
„Köszönöm, hogy segítettél visszanyerni az önbizalmamat, íma már nagyobb nyugalommal állok rajthoz, és újra örömömet lelem a sportban.”
Z. László
mobil: +36202694902
Email: mentalbridgecoaching@gmail.com
Csömör , Budapest
Csak online fogunk találkozni.
H – P -ig: 9:00 – 16:00
Szo-V: Pihenjünk!