Apám egy fiatalos faszi.
Hatvanhat lesz idén. Nem mondod meg róla.
Mikor az ötvenes éveibe lépett, és látta, hogy a kollégái – a szavait idézve „mennek tönkre”, –
ő fogta magát, elkezdett gyúrni, de mint az állat, és akkora lett, mint egy ház. Azt mondta, ő
biztos nem fog megdögleni, ő tenni fog magáért! Alapjáraton is hatalmas férfi, birkózott
régen, szúrós a tekintete – nem tehet róla. Anno a játszón -nekünk a kilencvenes években-
rettegtek tőle, ha meglátták.
Három lánya van, nekünk nem ijesztő, és mindhárman örököltük
a szúrós tekintetét – mi sem tehetünk róla.
Mindig csinált valamit. A családban ő szerelt, festett, mázolt, cipelt, biztosítékot cserélt,
porszívót javított, elhozta, elvitte, hazavitte, szóval neki szóltak minden szarral. Anyánkkal ők
tudták, mivel, hova, milyen hivatalba kell menni, hová kell telefonálni és mindenkinek
rendelkezésre álltak ezügyben meg az összes ügyben is.
Az új információkat nem akarják már befogadni.
Aztán azon kaptuk magunkat, hogy ahogy mi idősödünk, ők úgy kezdenek egyre
elveszettebbek és tudatlanabbak lenni – ezt természetesen nem bántóan kell értelmezni,- és
félnek!! Mégis mitől?? És minden idegesíti őket! Az új információkat nem akarják már
befogadni. Miért? Hiszen mindenre ők tanítottak meg! Ember! Nekünk még telefonálni is
kellett, ha el kellett valamit intézni, vezetékesen!! Melléket is kellett kérni! Mégis ki rágta a
szánkba, hogy: felveszik-köszönsz-elnézést kérsz a zavarásért-megmondod a neved- és
megmondod milyen ügyben telefonálsz-legyen előtted a levél, ha kérdeznek valamit, arról
mindent le tudsz olvasni- stb.
Most pedig? Egy recept felíratása is kikészíti őket, idegrohamot kapnak, csak ne nekik
kelljen. Persze felíratjuk…Ők pedig izgulnak, hogy felírattuk -e, hogy elintéztük -e…Ha
elbukunk, világvége van. Ennyit se lehet ránk bízni. Mondjuk ez épp jogos.
Anyu több, mint két éve kilépett a földi létből, ami akkora pofánrúgás volt mindenkinek, hogy
azóta se tértünk magunkhoz, csak kb. nagyjából. Ha már coachingolok ill. segítő lennék vagy
mi fene, nem fogom eltitkolni, hogy a gyászfeldolgozás még mindig tart nálunk, nem kicsit,
hanem nagyon. Erről többet most nem írnék, és ez a bejegyzés most nem is erről szól,
hanem az öregedésről, a toleranciáról és apuról, mivel nekünk már csak apánk van. Lehet,
hogy a te szülődről is szól egy kicsit?
„Nyugger”
Na kérlek szépen, ő tavaly tél óta „nyugger” is – így nevezi magát. Nagyon kikészítette a
nyugdíj ügyintézés, pedig iszonyat jófej ügyintézője volt(hála), és nem tudta megmagyarázni
mitől ilyen stresszes, előre ideges volt hogy majd min bukik el a dolog, hányszor kell
visszamenni, pedig oka nem volt rá. Elintéződtek a dolgai, majd lett egy felismerés benne
ismét, hogy a kollégái, akik nyugdíjasok lettek, mind rettenetesen megöregedtek, volt, aki
meg is halt, mert abbahagyták a munkát, no életcél, le vannak eresztve, na, ő ezt nem
akarja!
Ő még élne! Szerzett magának részmunkaidős melót, és heti 2-3 alkalommal
dolgozik, de pihen is.
Lett neki BKV bérlete meg BudapestGo-ja, szívesen közlekedik, mert
így, ennyi év vezetés után már van ideje bámészkodni is. Nagyon éli. Szombaton piacra
megy, bevásárol, van, hogy kettőre is. A kis hangok viszont csak duruzsolnak neki is, és nem
állnak le. Itt kezd ez érdekes lenni.
"Mi lesz, ha meghalok?"
Minap jön, már láttam rajta, hogy van valami. Leül, és nekem esik, hogy ő fél, hogyha ő
meghal, akkor mi lesz, hogy lesz, ott a legkisebb húgunk a picivel, aggódik (amúgy a húgunk
teljesen ok), nekünk(idősebb húgommal) már nagyok a gyerekek, rendben vagyunk stb. És
akkor – mivel sokat dolgozom magamon – nem támadtam neki!
Tedd a szívedre a kezed!
Te is ezt tetted volna a papírforma szerint, és mondtad volna neki, hogy hagyd már abba, nemvagy öreg, nem fogsz meghalni, hallani sem akarok róla, ne beszélj ilyenekről! Ugye?
Na, szóval én kussoltam és elkezdtem figyelni rá. Anyánk halála a példa rá, hogy nem tudod mit
hoz a holnap, vagy egy hónap…
Úgyhogy apu csak mondta, mondta, mit, hogy szeretne, amúgy tudjam, hogy nem tervez
meghalni még, de akkor is, azért valami legyen. Biztonság legyen! Alapból egy precíz ember,
a nyolcvanas évekig visszamenőleg kb. minden papírt őriz, pedánsan, rendszerezve.
Végighallgattam őt. Nem okoskodtam. Felajánlottam neki, hogy elmegyek vele az
ügyvédünkhöz, megkérdezzük, hogy lehet a kívánságait papírra vetni, jogilag hogy áll meg,
és nyugodjon meg, teljesen megértem, és a testvéreim nevében is ki merem ezt jelenteni. A
legfontosabb, hogy minden úgy lesz, ahogy szeretné, be fogjuk tartani, vita itt nem lesz, ha ő
is lelép…. Kisimult az arca, megnyugodott!
Ez a kishang beszél...
Beszélgettünk még sok mindenről, de az már teljesen más hangulatban zajlott, mint amikor
megérkezett. Tényleg terhek estek le róla, amikbe mi a saját korunkban még nem gondolunk
bele és túl mélyen át sem tudjuk érezni még. Talán ez a kis hang beszél az idősekhez
minden áldott nap, teljesen mindegy milyen típusú életet élnek és milyen minőségben.
A kis hang neve pedig: az idő.
Panaszkodtam neki ugyanis, hogy kis öregek milliói vannak a buszon reggel, zsörtölődnek,
kötekednek az iskolásokkal, mégis hová sietnek hiszen ott az egész nap, mehetnének
valamivel később is.
Apu erre nagy igazságot mondott, sose gondoltam így bele, hogy pont
ez a lényeg, hogy nem tudni már ebben a korban, hogy mikor van végleg vége a napnak.
Meddig tart az a nap? Lesz -e holnap? Vagy csak fél nap? Be tudja -e ma fejezni az ember
mindazt, amit be kell, mert lehet, hogy holnap már nem lesz erre esélye.
Ezért a mindennapos nagy sietség és stressz szerinte.
Mert ilyenkor jövünk rá igazán, hogy az életre kapott idő valóban kevés…