Hogyan ne reagálj?
Sok embernek halvány fogalma nincs, mitévő legyen, hogyan viselkedjen, ha ilyen helyzettel
találja magát szemben.
Zavarba jövünk, ugye? A kellemetlenség érzése bekúszik a bőrünk alá, és elkezd idegesítően
bizseregni. Vér tódul az arcunkba. Pislogunk ezerfelé, nem nézünk szerencsétlen szemébe.
Mégis mit kéne mondani? Mondhatok -e valamit egyáltalán? Tegyek úgy, mintha nem tudnám,
nem venném észre, és gyorsan elköszönök vagy odaintek, késésre hivatkozva? (semmiképp!!!)
Amit javasolnék, hogy igenis lépjünk oda hozzá, és fejezzük ki félé együttérzésünket! Egy
mondat indításnak: „Hogy vagy? /borzasztóan sajnálom! / szívből sajnálom / megkérdezhetem,
most hogyan tovább? mik a lehetőségek?” Ezzel neki is segítesz, hiszen hasonlóan szarul érzi
magát ebben a helyzetben és valószínűleg nem csak veled találkozott. A fenti kérdésekkel
lehetőséget adsz neki, hogy ő döntsön, mit oszt meg veled ebből.
Ami kínos…
Ha mismásol, és észreveszed, hogy bezárkózik, kérlek, ne forszírozd tovább! Valószínűleg még
sokkos állapotban van ő is, maga sem tudja mit mondjon.
Zárd ilyenkor rövidre: „tiszta szívből
kívánom, hogy minél előbb jobban legyél, mennem kell, örülök, hogy láttalak! / vagy / légy erős,
és ha segíthetek valamiben, kérlek szólj nyugodtan/ ha beszélgetnél kicsit, keress bátran, írj
rám stb.” – és búcsúzol. Viszonyfüggő, de esetleg megölelheted, vagy megérinted a vállát,
megfogod egy pillanatra a kezét bátorításképp. Biztos lehetsz benne, hogy a számára is
kellemetlen helyzettől függetlenül, a kedvességed ő soha nem fogja elfelejteni.
A másik lehetőség, hogy kinyílik. Sokan a félelemtől és a pillanatnyi tehetetlenségtől beszélni
kezdenek, így adnak le a stresszből. Na ilyenkor szépen lakatot teszel a szádra és csak a füled
nyitod ki!
Mesélek valamit
Anyukámat elég sokan ismerték a telepen. A gyorslefolyású betegsége miatt extra sebességgel
hagyott itt minket.
Természetesen tudtuk, hogy mi vár majd ránk. Mindig megállítottak amerre
mentem, hogy kifejezzék a részvétüket. Megkérdezték mi történt, válaszoltam, megmondtam mi
baja volt, és utána be lettem kussoltatva! Akivel csak beszéltem, félbeszakított. Belém folytotta a
bánatot és a szavakat, mert elkezdte mesélni, hogy amikor a bármilyen rokona, kutyája,
macskája, bárkije meghalt, akkor neki mennyire rossz volt, mi történt, mit intézett, azóta se
heverte ki bla-bla-bla.
Ekkor még nem voltam coach. Egy kétségbeesett negyvenX éves gyerek
voltam, aki elvesztette az anyukáját, akiben bentmaradtak a szavak, a történet, mert
tapintatlanul félbeszakítottak. A hatalmas fájdalmamban én lettem a néma hallgatóság, és álltam
velük az utcán, mint a bizonyos a lakodalomban. Azt éreztem, kidurranok a dühtől. – A
családom többi tagját is idevenném, ha már blog, mert ők ugyanúgy, ugyanezt átélték, ugyan ezt
tapasztalták, akármerre mentek és belefutottak valakibe.
Persze később megértettem, hogy az emberek többsége nem tud jól reagálni sok dologra.
Ha már itt vagy és elolvastad, kérlek, ne tedd ezt, jó?
Ha beteg, ha vesztesége van, bármi van, hagyd kicsit beszélni. Könnyíts rajta azzal, hogy
végighallgatod. Amennyiben attól tartasz, hogy a napod is rá tudna menni a beszélgetésre,
keress egy megfelelő pillanatot, kérj elnézést és búcsúzz el. Fejezd ki felé a sajnálatodat,
bátorítsd, és indulj a dolgodra. De ne traktáld a saját gondjaiddal, és ne akarj versenyezni vele
szerencsétlenségben. Nem rólad szól, de mivel érző ember vagy, kicsit mégis rólad is szól, de
akkor, abban a pillanatban nem rólad szól. Érted, ugye?